A tangó eredete elválaszthatatlan az argentin néplélektől és fővárosától, Buenos Airestől. Ez az eredet igencsak vitatott. A tangó elnevezés a "tambor" (dob) szóra vezethető vissza, amely olyan ünnepet idéz, amelyet a fekete dél-amerikaiak dobszója kísért. Uruguayban, Brazíliában és Kubában is megjelent a szó a XIX. század elején, szóló és páros tánc jelentésben is.

A táncos és zenei befolyás a kubai habanérából és az argentin milongából származik. Ezek vegyítéséből alkotta 1905-ben, az argentin Rodriguez a tangót. A modernizált tangó (Tango Argentino) mindenekelőtt Buenos Aires kikötőnegyedéban, a La Plata nyugati partján terjedt el. A cél a stricik és a prostituáltak közötti szexuális kapcsolat táncos ábrázolása volt, a táncot a bordélyház látogatói táncolták. Az alsó néprétegek növekvő integrációjával a tangó a XX. század kezdetétől Argentínában báli tánccá vált.

1907-ben került át a tangó Európába, és mindenekelőtt Párizst bűvölte el. A spanyol-argentin lokálokban tűnt fel először, miután elismert társastánccá vált. Az első tangó versenyt Nizzában tartották. 1912-ben tangó-láz tört ki Európában. Tangó-parti, tangó-tea, tangó-verseny, tangó-divat volt. 1920/21-ben a dél-amerikai tangót az angolok megreformálták. Eleinte még tiltakoztak az egyszerű verzió, a Párizsban és Berlinben táncolt Tangó-Milonga ellen. 1922-ben azonban külön tangó-konferenciát rendeztek Londonban, ekkor hangolták hozzá a tangót az angol mozgásstílushoz. A Nagy Konferencián, 1929-ben a tangót végérvényesen a mai formájában szabványosították, amelyet 1930-tól a németek is átvettek. A szentimentális "Tango Argentino"-t, az attól eltérő jellegű angol tangó váltotta fel, amelyet rándításszerű mozdulatok, elsősorban a fejé, a szenvedélyes előrehaladó mozgások, a hirtelen késleltetések jellemeztek.